Most annyira nem zsír. Annyira fogalmam sincs, hogy mit akarok. Bárcsak tudnám. És bárcsak képes lennék kivitelezni is. Igen... az jó lenne. :P De egyenlőre meg csak döntésképtelenül szenvedek összevissza. :(

Igen, mennék, tenném. Csak fogalmam sincs, hogy mit. Pedig annyira elhatároznám magam. Ja, valahogy úgy. Tenni akarok már végre valamit, amire tényleg vágyom. Nem akarok többet itthon ücsörögni, és arra várni, hogy valami izgis dolog történjen velem. Lépni akarok, kitörni a keretből. Szabad akarok lenni, és önmagam lenni. Azt akarom adni, mindenkinek, aki tényleg vagyok, nem pedig egy ilyen ügyesen összerakott jókislányt. :S Be fogok dilizni, mert meg van kötve mindkét kezem, és eljátszom, hogy mindenz tökre normálisnak találom, és élvezem is. Nem. Nem akarok mindenki drágasága lenni, nem akarom tovább csinálni ezt a rendes kislány imidzst... Meg akarom mutatni, hogy ki vagyok, akár helyes, akár nem. Oda akarok menni, ahova a szívem húz, és azt csinálni, amit a pillanat eldönt. Nem akarok a holnapra gondolni, tervezni, csak szállni, szabadon, mindenki beleszólása nélkül. Nem akarom, hogy a szüleim irányítsák az életem, bulizni akarok járni, meg SP koncertekre, és megvenni, azt amit akarok, akármennyire is rózsaszín, meg kiscicás. Azt akarom, hogy csalódjanak bennem, végre egyszer az életben. Olyat akarok tenni, ami felrobbantja a bombát, az egész ismertségi körünkben. Sőt, olyat, ami mindenkinél kiveri a biztosítékot. Ismerjen meg mindenki, legyek csak végre olyan, amilyen szeretnék lenni. Küzdeni akarok, kihívásra várok, fájdalomra, igazi szívfájdalomra, amiért meghalni is képes lennék. Boldogságra, örömre, érzésekre. Igazi életre, hogy ne másét csodáljam, és hogy ne másról szóljon az életem. Az életem szóljon rólam, legyen tele fájdalommal, csalódással, örömmel, és csalódással. Legyenek mélypontok, és magaslati szerelmek. Csak történjen valami csodálatos, valami megindító, valami, ami igazi, ami csak az enyém. Amit örökre a szívembe zárhatok, és magaménak tudhatok az idők végezetéig. Nevetni akarok. Igazán. Hisz, most semmiről nem szól az életem, semmi sem érdekel, pedig belül égek, és csak arra várok, hogy megnduljak lefelé a lejtőn. A szívem már dobog, érzem a fuvallatot az arcomon, de mostmár ideje lenne elindulni a saját utamon, nem csak nézni másokat, és az szerencséjüket fürkészni. Tapasztalni, megízlelni az életet, tudni, milyen, amikor összedől az egész világ. Ha most nem indulok, el fogom mulasztani azt a kort, amikor a legjobb, és a legrosszabb dolgok történnek. Ha fájnai kell ahhoz, hogy megértem, akkor legyen úgy. Nem fogok megfutamodni előle. Ha a döntéseim rossz következményekkel járnak majd, hát csak jöjjenek, szembe fogok nézni velük, és lehet, hogy sírni fogok, és szenvedni, gyötrődni, de végre lesz miért élnem. Lesz komolya célom. Nem fogom megbáni a döntésemet, mert ami itt folyik, itt bennem, az nem élet, csak valami vágyósád az élet iránt. Ha csak a jövőre várok, akkor lemaradok a jelenről, azt pedig nem engedhetem meg.

Csak jönne már, csak itt lenne.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.